Umbrella

Tegnap elég rossz napom volt. Nem tudom, mi lelt, de egyszerűen körülbelül egész nap sírtam, megállás nélkül. Borzalmas volt. Megint olyan rohadt szeretethiányom volt, hogy hihetetlen, undok voltam az emberekkel, sírtam és borzasztóan sajnáltam magam. Újabb vágások tarkítják a már így is temérdek heggel borított testemet. Annyira kétségbeejtő az egész. Olyan rohadtul egyedül érzem magam sokszor, de tényleg, olyan kurvára egyedül. És valamiért, tudom, hogy hülyeség, de amikor sírok vagy nagyon-nagyon rossz, akkor arra gondolok: Hogyan lehetséges, hogy senki sem érzi, hogy ennyire fáj nekem? Mert szörnyen fáj, és nem létezik, hogy ezt senki sem érzi, hogy senki sem jön ide, senki sem ölel magához. Hogy-hogy nem érzi senki, hogy ennyire szenvedek?

Furcsa, mert a hegek látványából is táplálkoznak a fejemben lakó kis démonok, nem hagynak felejteni, mindennap eszembe juttatják, hogy mennyire el vagyok cseszve. Viszont valamilyen furcsa módon ragaszkodom ezekhez a kis sebekhez, egy beteg, perverz módon ragaszkodom hozzájuk, szeretem őket.
És egyben gyűlölöm is. Gyűlölöm, mert nem túlzok, ha azt mondom, hogy nem igen akad olyan testrészem, ahol ne "díszítenék" a bőrömet ezek a kis rondaságok, van, ahol feltűnőbben, máshol kevésbé láthatón, de valószínűleg senkit nem lepek meg azzal, ha azt mondom, én az összeset látom, mindet. Gyűlölöm és szeretem, szégyellem és elrejtem, de van, amikor pedig nem érdekel, mit gondol a többi ember. Azt viszont nem akarom, hogy bárki is sajnáljon engem. Nem szorulok rá senki sajnálatára, egyébként is sajnálom én magam rendesen, az pont elég.

Tegnap elég rossz is volt a közérzetem, hányingerem volt, fájt a fejem, és tényleg olyan iszonyúan rohadtul éreztem magamat egész nap.
Az idő is pocsék volt, ezért a barátommal való találkát lemondtam (mert végül is írt, hogy találkozzunk, és tök jól esett:), sajnos elég messze lakik tőlem, és nem akartam, hogy szélben és esőben egyáltalán kimozduljon otthonról. Aztán kilenc óra felé, amikor már kicsit enyhült az idő, nem bírtam tovább, egyszerűen látnom kellett őt, szükségem volt rá, és kértem, hogy találkozzunk.

A ligetben ejtettük meg a találkát. Olyan csodálatos érzés volt hozzábújni, érezni az illatát. És most nem a parfümre, vagy a tusfürdőre, samponra gondolok, de még csak nem is a mosószer tünékeny illatára gondolok, hanem a bőréből áradó, leírhatatlanul finom esszenciára. Ez a természetes aroma, ami egyszerre keveredik az előbb felsoroltakkal és egy kis verejtékszaggal, egyszerűen olyan számomra őrjítő kompozíciót hoz létre, hogy újra meg újra beleszeretek ebbe a fiúba. Tudom, hogy ennek az egész folyamatnak van valami kémiai vonatkozása, meg bla bla bla... De ez engem nem igazán izgat.
Mivel elég hideg volt, kértem, hogy melegen öltözzön fel: a jól megszokott sötétkék, vastag pulcsiját, és a szürke, otthoni mackónadrágját vette fel. Ahogy hozzábújtam, a fejemet a mellkasába fúrtam (30 centivel magasabb nálam!!), és éreztem a teste melegét, egyszerre olyan érzés fogott el, mintha otthon lennék, mintha egy hosszú és fáradtságos út után végre hazaérkeztem volna. Ez a pillanat  volt a nap csúcspontja, az egyetlen fényesen ragyogó csillag a koromfekete sötétségben. Szorított, és a fejemet puszilgatta, a hajammal babrált, és én olyan hihetetlenül boldog voltam, hogy arra szavak nincsenek.
Beszélgettünk, nevetgéltünk, egy óra múlva aztán eleredt az eső, ezért bemenekültünk egy fa alá, vittük a bicikliket, és a nálam lévő aprócska ernyő segítségével majdnem teljesen szárazon megúsztuk az egész kis közjátékot. Persze szorosan kellett egymáshoz kuporodnunk, hogy elférjünk alatta... :) És ott is csak öleltük egymást, és beszélgettünk, és minden jó volt, Aztán ragaszkodott hozzá, hogy hazakísér, de mivel újra elkezdett zuhogni az eső, ezért elég viccesen oldottuk meg az egészet. Egymás mellett mentünk, a két biciklit a két szélső oldalunkon toltuk, belül meg valamelyikünk tartotta az esernyőt magunk felett.
Mire hazaértünk, elállt az eső, szerencsére, mert rá még egy hosszabb bicikliút várt.
Itthon még belenéztem valami filmbe a tv-ben, aztán álomba merültem, eléggé fáradt voltam, és rosszul is éreztem magam, bár a lefekvés előtti jó meleg baracktea egy kicsikét javított a dolgon.  :)
Ma angoloznom kell, megyek is külön tanárhoz, aztán a barátnőmet is kell korrepetáljam, mert szerdán osztályozó vizsgázik angolból, és a szentem tegnap kezdett el rá tanulni... Olyan okos... -.-
Na, mindegy.
Tegnap kaptam egy aranyos kis kabátot, amit aztán fel is avattam a rossz időre való tekintettel, és természetesen sikerült is összesaraznom egy kicsikét az ujját, aminek Anyukám biztosan hihetetlenül fog örülni :D Btw, nekem nagyon tetszik, aranyoska és egyben elegáns is, és a színe pedig csak hab a tortán :)
Szeretnék venni valami cuki esernyőt. Most a Tesco-ban láttam egy gyönyörű lepkéset, meg virágosat, az a tipikusan inkább sikkes, mint kislányos fajta, nagyon megtetszett, csak sajnos egyiknek sem volt túl jó a minősége, pedig rendesen beleszerettem a színes pillangókba... Egyébként ez a kiegészítő a gyenge pontom, úgy értem, amikre képtelen vagyok vigyázni, két kezemen sem tudom összeszámolni, hány ernyőt veszítettem, illetve rontottam már el... Nem tudom, ők a mumusaim, vagy ilyesmi :)
Aztán szeretnék ehhez a kabáthoz még egy sima, barna vagy sötétkék oldaltáskát, az már az iskolába kell. Egyébként én a hátizsákot preferálom jobban, egy kék converse táskát használok már 3 éve, jobban szeretem az ilyen laza dolgokat, csak sajnos az ehhez a kabátkához nem igazán illik. Na mindegy, micsoda problémák ezek... :D

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.